„Tavasz elején Olga anyának érezte magát. Ettől a pillanattól fogva visszavonult minden társaságtól, és naphosszat ült az ablaknál, magában mosolyogva és figyelve a rejtelmes pihegésre, melyet szíve alatt érzett”-- írja egy századfordulós regény. Az érzés és az elvonulás kulcsszavai voltak az akkor még valóban rejtelmesnek számító állapotnak. A nő valóban csak érezhette megváltozott testi állapotát – annál nagyobb bizonyossággal, minél több tapasztalattal rendelkezett ezen a téren –, és az orvos is csak arra támaszkodhatott, hogy megnagyobbodottnak érzi-e a méhet vagy sem, hiszen a másik alaptünet, a tisztulás elmaradása, sok minden másra is utalhatott.
Például cisztára vagy amenorrheára. Hatékony diagnosztikai eszköz hiányában – hiszen a vizeletből végzett vizsgálat csak a 20. század közepétől lett rendelőintézeti eszköz, és csak a század végén utolsó évtizedeiben került a patikákba az otthon is elvégezhető terhességi teszt – a terhesség előrehaladtával lett annak ténye egyre biztosabb, például a magzat középidő táján bekövetkező megmozdulása szolgálhatott támpontként, később pedig már teste is jól kitapintható volt, sőt a szívverését is meg tudta hallgatni az orvos.
Az egyik szülészeti tankönyv egy példával figyelmezteti a kezdő orvosokat a diagnosztikai tévedés lehetőségére. „Értelmes fiatal házaspár” érkezik az asszony szülési időpontjának és a szülés körüli intézkedések megtárgyalására. A nő havibaja nyolc hónap óta nem jelentkezett, hasa és emlői megduzzadtak, és még váladék is szivárgott belőlük. De a vizsgálat kicsiny (és nem megnagyobbodott) méhet mutatott, a has pedig kongott. Ennek ellenére a házaspár erősködött, hogy a kezüket az asszony hasára téve mindketten érezték a magzatmozgást … A bizonytalan érzések őket is megcsalták, a tankönyv szerzője, szigorúan inti is az orvostanhallgatókat, hogy bár a kikérdezés fontos része a diagnózis felállításának, a páciens állításai alapján nem nyilváníthatnak senkit terhesnek.
A rendelésén túlnyomó részben nőket ellátó dr. Hugonnai Vilma (1847-1922), az első magyar orvosnő, nagy gyakorisággal diagnosztizált terhességeket a fentebb már említett módszerrel: megkérdezte a legutóbbi vérzés időpontját és megvizsgálta, mennyire van megnagyobbodva a méh. A diagnózist néhol megerősítőleg támogatta a páciens életkörülményeiből levont következtetés, tehát ha egy fiatal nő néhány hónappal korábban ment férjhez, majd hirtelen undor, hányás lépett fel nála, a tisztulása is elmaradt és a vizsgálat is megnagyobbodott méhet mutatott, elég valószínű volt a terhesség,
mint pl. az 1900. december 13-án bekopogtató S. Istvánné S. Melánia esetében, aki előadta, hogy „október 22-én volt utolsó tisztulása, 27-ig. 28-án másodszor férjhez ment. Tisztulásai máskor rendes, első férjével 2 évig élt, terhes sohasem volt. 5 nap óta émelyeg, undorodik bizonyos ételektől”. Vagy a 23 esztendős M. Leónénál, aki „5 hó óta férjnél, 2 hó óta kimaradt tisztulása. Február 7-én utolsó tisztulás, fáj hasa, gyomra, hány este, nem tűr gyomra semmit”.
Ilyen esetekben valószínű és bizonytalan tüneteket társítva, hozzá meghallgatva a páciens aktuális élethelyzetét óvatosan ennyit írt kórismeként: „gyanú a terhességre”. De olyan, mai szemmel bizarrnak számító eset is előfordulhatott, hogy az egy év óta férjezett huszonhárom éves Sch. Károlyné azt panaszolja, hogy hat hónap óta elmaradt a tisztulása, szédül, elájul, hasa feszül… Természetesen nyilvánvaló, hogy hetedik hónapos terhes – és ilyenkor már tisztán érezhető magzatmozgásokat konstatálhatott az orvos, aki feljegyezte: „Semmi baj, nem kell orvosság, bimbókat edzeni a szoptatáshoz”. De természetesen vaklárma is előfordult, amikor a terhességi tünetekkel jelentkező asszony reményeit le kellett törnie az orvosnak, pedig a magát háromhónapos várandósnak vélő nő – ahogyan azt a doktornő két felkiáltójellel feljegyzi – „a gyermekruhát már elkészítette!!” Még nagyobb volt a bizonytalanság idősebb nőknél vagy ha egy beteg testesebb volt az átlagosnál. Az orvos feljegyezte, hogy „gyenge gyanú terhességre”, és aztán később a páciense anyjától értesült utóbb, hogy az asszony végül kislányt szült. A többedik alkalommal teherbe eső nők viszont többnyire csak egészen későn jelentek meg orvosnál, az ismerős jeleket tapasztalva önmaguk állapították meg terhességüket, de bába is diagnosztizálhatta őket már korábban.
Az orvosok és bábák ugyanazokra a jelekre támaszkodhattak, bizonyos, valószínű és bizonytalan jelekre. Az utóbbi két csoportba olyan tünetek tartoztak, amelyeket nehéz volt biztonsággal észlelni vagy összekeverhetők voltak más testi állapotok szimptómáival is. A biztos jeleket – magzatmozgást, szívverést vagy a kitapintható magzatot – viszont többnyire csak a terhesség második felében lehetett megtapasztalni. Amennyiben a nő meg tudta mondani utolsó tisztulása időpontját, akkor könnyűszerrel kiszámolták a szülés valószínű idejét (egy évet hozzáadva, abból három hónapot kivonva, majd a számhoz hozzáadva hetet). Ennek hiányában a magzat első megmozdulásának dátumára támaszkodtak, mondván az pontosan középidőben történik, így a dátumhoz négy és fél hónapot adtak. Ez igen megbízhatatlan számítás lehetett, hiszen sok minden befolyásolhatta az első magzatmozgás érzésének idejét (például a magzat vagy méhlepény elhelyezkedése), sőt első terhesek nem is észlelték ezt mindig olyan biztonsággal, mint azok, akik már tudták, mire számítsanak. A szakértő szem számára a terhesség korára utaló testi jelek bizonyulhattak a legbeszédesebbnek, de ezekhez valóban alaposan meg kellett vizsgálni a terhes nő hasát és nemi szerveit.
„Ha magát e vizsgálatot rendszeresen és kimerítően akarjuk megejteni, szükséges, hogy a viselős nő mellén és hasán legalább annyira oldja meg a ruháit, hogy emlőihez is, hasához is könnyen hozzáférhessünk; legjobb, ha úgy vetkőződik le, mint ahogy hálni szokott”
—magyarázza az orvostanhallgatóknak szóló tankönyv, hiszen maga a nőgyógyászati vizsgálat is kényes tényező lehetett. Még Hugonnai Vilma praxisában is előfordult, hogy a betegek elzárkóztak az orvosi vizsgálattól, csak elmondott tüneteik alapján vártak diagnózist.
Ugyanakkor az esetleges fertőzéseket elkerülendő a bábakönyvek óva intették az okleveles, tehát tanfolyamot végzett bábákat attól, hogy manuálisan végezzenek vizsgálatot a terhes nőkön: „A bába igyekezzék, a hol lehet, egyedül az ártalmatlan külső vizsgálattal eligazodni, a melyet akármikor végezhet; ellenben tartózkodjék minden fölösleges belső vizsgálattól, mert ez könnyen veszedelmessé válhatik.” Ha mégis a vizsgálat mellett döntött, akkor alapos óvintézkedéseket kellett tennie a tisztaságot illetően. Mindez több évtizedes folyamat eredményét mutatta, amely Semmelweis Ignác felfedezéséből és magányos küldetéséből indult ki. Mindez olyan eredményekkel járt, ami kissé kevésbé tette fenyegetővé a szülést a nők számára, noha az egyelőre még némi nehézséggel megállapított terhességre sem reagált mindenki ugyanúgy. Az elzöldülő arcú vagy ájult ifjú feleséghez háziorvost hívnak, aki aztán somolyogva jön ki a betegszobából, hogy gratuláljon az aggódó férjnek – ezt a rituálét több korabeli regény is hasonló módon írja le, az ünnepi pillanat – ami aztán a többedik gyereknél nyilván nem volt ennyire szertartásos és meghatottsággal teli – azt jelezte, hogy a nő elindult azon az úton, hogy „betöltse hivatását”. Ám a terhesség létéről megbizonyosodni – vagy a gyanúban megerősíttetni – nem mindenki számára volt örömteli. Hugonnai doktornő rendelési könyvében világosan megkülönböztethetők az asszonyoknál és a lányoknál megállapított terhességek, hiszen előbbieknél hosszabban részletezi a nő nőgyógyászati előtörténetét, jelen állapotát. A lányok esetében szűkszavúbb, mintha a rendelőben beállt rémült hallgatást érzékeltetné tömör beírásaival. Néha persze ezeknél az eseteknél is tesz megjegyzéseket, mint pl. egy 28 éves komornánál, akinél a terhesség szokott jeleit találja: „Nem beteg. Nincs mit tenni.” (Mármint az orvosnak nincs további teendője.) Vagy máshol, mintha a páciens kérdésére válaszolna, még azt is hozzáteszi: „Gyanú a terhességre és vetélésre nincs kilátás”. Egyedül vállalni gyermeket a 21. századra sem lett könnyű feladat, ám akkor gyermekgondozási juttatások vagy bármilyen szociális háló hiányában tragikus hír volt egy egyedülálló nőnek, pláne lánynak, hogy gyermeke fog születni – bár aligha mondhatni, hogy ritkán fordult elő.
A dolog a keresőképességre is hatást gyakorolt, hiszen a fizikai munkát végző nő nem tudott már bizonyos feladatokat ellátni, és amint látszódni kezdett az állapota, a komornaként, szobalányként vagy cselédként dolgozó lányt ilyenkor rendszerint elbocsátották, ehhez az 1876-ban kiadott cselédtörvény felhatalmazást is adott. Akadtak viszont olyan lányok, akik ilyenkor igyekeztek szükségből erényt kovácsolni, és törvénytelen gyermeküket megszülve szoptatósdajkának szegődtek el. Ez jobban fizetett állás volt, mint például a cselédé, tehát jobban kerestek, mint előtte, de csak meghatározott ideig művelhették és közben fizetniük kellett saját csecsemőjük tartását, akinek anyja tejétől távol, talán csak vízbe áztatott kenyéren vagy hígított tehéntejen cseperedve sokkal kisebb esélye volt a túlélésre, mintha édesanyja mellett maradt volna.
A társadalomban felfelé lépegetve azonban nem az anya életének megváltozása vagy a gyerek felnevelésének gyakorlati nehézségei nyomtak sokat a latban, hanem a „társadalmi halál”, ami a törvénytelen gyerek születésével járt. Olyan szégyenfoltot jelentett a házasságon kívüli gyermek, hogy csak kevesen tartották maguk mellett: örökbe adták, vidéken neveltették vagy menhelyre került. Kötelezően még a gyerek születési anyakönyvi kivonatába is bevezették, hogy származása törvénytelen, és amennyiben a férjezetlen anya nem titkolózott ügyesen, a házassági esélyei a nullára csappantak. Amikor például a 33 éves F. Irma, „magánzó lánya” – tehát foglalkozás nélküli, apja által eltartott úrilány – megjelent dr. Hugonnai Vilma rendelésén, és azt panaszolta, hogy „2 hó óta hasa fáj, hol jobbra, hol balra, epét hányt”, az orvos a vizsgálat után a szokott szavakkal jegyezte fel a diagnózist: gyanú terhességre.
„Tacere!” – írta oda a kórisme után, ami latinul annyit tesz, „hallgatni”, noha nem világos, kit intett diszkrécióra. Mindenesetre a középosztálybeli lányok vagy – elvált, özvegy – asszonyok terhességeiről leginkább hallgatni illett…
További részletek a múlt századfordulón élt nők életéről:
Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve. Szépség, egészség, termékenység és szexualitás a 19-20. század fordulóján. Park Könyvkiadó, 2019
http://bit.ly/SzécsiNoémiLányokÉsAsszonyokAranykönyve
